Már az ókorban megjelent az igény a gyorsan fejlődő városok részérő, hogy vezetéken kellene elvezeti a tiszta vizet a városokba a folyóktól, forrásoktól. A hiedelemmel ellentétben nem a rómaiak voltak az elsők a vízvezeték és csatorna hálózatok kiépítésében, csak ők vitték tökélyre. Az első víz szállító akvaduktok a Közel-Keleten készültek, majd az ókori Görögországban a minószi kor óta ismert technika volt a kutak vizének földbe fektetett csöveken keresztüli elvezetése.
A rómaiak méltán voltak büszkék nagyszabású vízvezetékeikre, amelyekkel nemcsak Rómát, hanem a birodalom minden városát is ellátták. A víz ólom vagy kerámiacsövekben (terrakotta) , illetve falazott kőcsatornákban folyt. Az építmények ezek rögzítését és a megfelelő lejtést biztosították. Az első római vízvezetéket Appius Claudius kezdte építtetni Kr. e. 312-ben. A vizet egy, a várostól keletre lévő, a tengerszint felett 62 m magasan eredő forrás vize szolgáltatta. A vízvezetékek (a vízforrás magasságának és víz kapacitásának függvényében) föld felszín alatti csatornákban, vagy akár több szintes viadukt rendszerű folyókákban közlekedett.
Róma vízellátását így több mint 400 km-t kitevő vízvezeték-hálózat biztosította, mely naponta több mint egymillió m3 vizet szállított. A tiszta vizet a lakosság többnyire, márvány közkutakból vagy közvetlenül a lakóházakba bevezetve kapta. A vízvételi szabályok rendkívül szigorúak voltak a házakban : előírták meddig vezethető be a víz, mikor vételezhető a víz, hogyan vételezhető, kinek a nevére szól a vízvételi engedély (lakóépületen belül). A vízhálózatok karbantartására akár csak manapság, képzett szakemberek voltak alkalmazva.
Érdekesség, hogy rengeteg ókori vízvezeték maradványát tártak fel Magyarországon is. A következő népesebb településeken: Aquincum (Óbuda), Savaria (Szombathely), Gorsium (Tác), Scarbantia (Sopron) és Brigetio (Ószőny).